|
2011-08-23 21:25:20, kedd
|
| |
| |
Ady Endre igenis megbolygatta a zsidó bolyt - Válasz Kácsor Zsolt gyűlöletbohócnak
2011. augusztus 23. 16:37
Ifj. Tompó László - Hunhír.info
tetuhintasok.jpgLiberális médiumaink korifeusai, közülük Kácsor Zsolt gyűlöletbohóc méltó utóda Eörsi (Schleiffer) Istvánnak, aki szerint klasszikusunk egész életében harcolt a buta historizálás, a hőzöngő kuruckodás, a hazaffyaskodás és a múlt meghamisítása ellen, világéletében liberálisnak és internacionalistának vallva magát, cikkek százait írva a sötét nacionalizmus, a politikai konzervativizmus és a világi hatalmasságok talpát nyaló, de a szociális problémák iránt érzéketlen klérus ellen, hallgatva azonban a lényegről, arról, hogy klasszikusunk kisgyermek korától rendszeresen, felnőtt korában pedig minden elnémíttatási kísérlet ellenére igenis gyakran szembeszállt velük, amint ezt honlapunkon tanulmánysorozatunkban (Ady tévedései és igazságai) már részletesen bemutattuk.
Már Ady barátai közül hangsúlyozta Hetey Zotán (Ady-Bandi - Ady Endre, 1942), hogy a zsidóság a külső látszatot használja ki, amikor azt harsogja, hogy Ady Endre az övék volt. Az az Ady Endre, aki kis Bandi korában a zsidó templom ablakát beverte és nem tudott elmenni egy zsidó fiú mellett anélkül, hogy hátba ne vágta vagy huncutkáját meg ne húzta volna, aki jogász korában magából kikelve tiltakozott egy zsidó kolléga megválasztása ellen és örömmel asszisztált a zsidóknak egy nagyváradi kávéházból való kitessékelésénél, aki már férfi korában a Duk-duk affaire című cikkében kikelt a beléje kapaszkodó ravasz kicsi emberek, a mellette és nevében morgó, dúló-fúló, harcoló lés író csomó senki ellen, akikhez nincs semmi köze, aki a Gábor (Greiner)Andor ízetlen kupléja miatt egy keresztény újságban régi teóriáit szándékozott bővebben kifejteni az országra szabadult vad, éhes, antiszociális, barbár zsidókról, aki a fajtáját féltette a magyarság karaktervonásait megmásító, elmosó és alacsonyabb rangúvá tevő zsidó vérkeveredéstől és aki nagy mecénásával, a zsidó milliomossal csak úgy tudott barátságot fenntartani, ha évenként csak néhányszor találkoztak: nem volt, nem lehetett az övék.
A Margita élni akar-ban (1912-ben) pedig megvallotta:
A zsidó-bolyt pedig megbolygatom,
De csak kettőnk kedvéért egyelőre,
Nem vagyok gróf, pap, léha vagy zsidó,
Ügyes vagy seftes: hát nem félek tőle.
A zsidótól mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyarra tanítson
Tehát megbolygatta, ha burkoltan is, kifejtette 1910-ben a Nyugat hasábjain, hogy nem vállal semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni,hiszen, amint ugyanitt Van-e még magyar nyelv? című írásában megjegyezte, a zsidótól igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket.
Ady legnagyobb tisztelői közül pedig Szabó Dezső világította meg legélesebben róla a zsidó felső tízezerről alkotott véleményét sorsregénye, Az elsodort falu egyik jelenetében, melyben (szokásához híven regényalakjainak nevét megváltoztatva) Farkas Miklós (Ady Endre) és Gyöngyi Oszkár (Györgyi Oszkár) beszélgetnek. Farkas Miklós kezdi a beszélgetést az alábbi kérdéssel:
Hát te is azt hiszed, hogy antiszemita vagyok? Te is, te is antiszemita értetted a regényemet? Te is, aki olyan intelligens vagy, akinek olyan széles emberi kultúrája van?
- Nem, nem, Miklós, mondta könyörögve a fiatalember. - Te nem is lehetsz antiszemita, te, aki minden embernek hangja vagy. Te csak az igazságot írtad meg. De vannak gyilkos igazságok, melyek ölnek hatod- és hetedíziglen. Vannak igazságok, melyek oly erővel izzanak át az elfogult lelkekbe, hogy már igazságtalansággá lesznek. Az én fajom annyit szenvedett. Én félek, Miklós, ez a félelem velem született, bennem még összeborzonganak a megkergetett ősök. Nem magamért, én már akár elpusztulhatnék, de szegény fajomért.
- És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?! A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a frontokon, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron a fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a színházakba, a mulatóhelyekre, mindenüvé, ahol élvezetet zabálnak. Kik élveznek? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók. Nézd meg, hova ömlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangolt udvarháznak, kiké lesz a szőlő bora, a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségekbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és könnyű a haszon. Kiknek folyik pénzt az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak. És hol van az én fajom, az én megrablott, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősies gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak ott az első sorban? Magyarok, magyarok, magyarok. Menj a kis hivatalokba, ahol becsülettel kell éhen halni, postára, vasútra, iskolába, törvényszékre és ezer más helyre, ahol buta becsületesen, vacogó foggal kell megállni a végsőig a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok.
Magyarország most egy mesebeli óriási koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel. A szájak magyar csontot, magyar húst, magyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar verejtéket isznak, az emléket ti markoljátok, ti szívjátok, ti bitang grófi rablók. Hát az én fajom nem szenvedett a múltban? Igen, a tietek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faji jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus? És te, te sem akarod ezt látni és érteni?
Pogrom, pogrom! Ezzel a szóval köttök ti le minden kritikát.
Gyöngyi Oszkár válasza önmagáért beszél: szerinte minden hiba, bűn ellenére, amit a zsidóság a múltban elkövetett és amit ma elkövet, joggal kéri jussát: Mi voltunk a lendülő erő az új Magyarország felépülésében, hisz a ti fajotokban rejlő mély kincseknek is mi vagyunk a bányászai s kikiáltói a világ piacán. Igaz, miénk a megnyert élet, de miénk volt a kockáztatás merészsége, a kezdés szent nyugtalansága. Minden fajnak kell a kritika, de éppen most kutatni rá ezekre, mikor szörnyű, éhes tömegek lesnek új meg új gyűlöletre. Néha éjszakánként hulló holttesteket látok és hallom a pogrom vad ordítását. Ezt te sem akarhatod. Ezért kérlek.
Farkas Miklós megáradt indulattal - fakadt ki (ha ma tenné, lehet, hogy három évvel fizethetne érte?):Pogrom, pogrom! Ezzel a szóval köttök ti le minden kritikát. A pogrom a vér őrülete, a vadállat részeg felriadása, a pogrom nem intéz el, nem ad igazságot, csak jogot és erőt újabb imperiumhoz. Ha pogrom volna, én dobnám legelőször magamat elébe s az én széttépett testemtől volna először véres a kezük. De van egy másik pogrom, egy szörnyebb, mert tartós, egyetemes és nem jajgatja fel a megtorló szánalmat. És ez alatt vonaglik, pusztul, vágódik el a magyar faj. Az a csendes kiválasztás s fajotok rettentő szolidaritása, mely minden szenvedéshez, vérhez, gyötrelemhez, nyomorhoz magyart juttat, minden lélegzethez, élvezethez, pénzhez, hatalomhoz titeket rohantat. Itt van az én pályám. Hiába volt zsenim, faj-megváltó, becsületes, nagy akaratom, széles emberi ölelésem, csak ti általatok lehettem, mert ti vagytok az üzlet, a megnyert verseny, a demokrácia. Ahogy megszűntem lobogótok lenni, az első kritikánál elhulltam, kiestem, meghaltam s most önmagam virrasztó hulla vagyok. Az a szörnyű pogrom, mikor ti oly sajátságokkal, olyan morállal, olyan eszközökkel, olyan szolidaritással rohantok a versenybe, amiktől elhúz, melyeket halálos lehetetlenné tesz ezer éves európai emberségünk, őskeresztény vérünk. És míg hibáinkban zsákmányaitok vagyunk, elhullunk a versenyben azáltal, ami bennünk jó és tiszta emberi. Én látom fajom roppant vonaglását, a bitorolt életet, a lencsén elcsalt örökséget, minden fajú kihasználók rettentő karmait, a vad parazita dzsungelt, mely ráhemzseg a balek magyarra, és ne szólhassak, ne jajgathasson ki belőlem az emberi felindulás egy elpusztult, kirabolt, megcsalt, nagyszerű fajért, mert Gyöngyi Oszkár ötezer koronát ad nekem s ezzel megvette testem, lelkem, minden napom és életem elrendeltetését. Te vagy az egyetlen, Oszkár, aki a nehéz napokban adó kézzel fordultál felém, de vidd a pénzed.
Gyöngyi Oszkár erre felfakadó sírással azt felelte, hogy tisztában van népe hibáival, bűneivel, gyűlöli szerencséjük szemérmetlenségét, pénz-moráljukat, mégis arra kéri, ha joga is van, hogy reájuk kiáltson a félrevezető utaknál, ne ostorozza őket, mondván, egyesek (sőt akár sokak) hibáiért, bűneiért mégsem lehet az egész közösséget megróni.
Vallomását csak megerősíti Jászi (Jakubovics) Oszkár (a regényben Kun Ernő) önmarcangolása, őmaga is kénytelen volt elismerni, hogy aki a huszadik század fordulóján megállapította a magyar zsidóság számbeli túltengését a szellemi élet vezető pozícióiban, mely éppen nem felelt meg sem országos átlagszámának, sem szellemi-erkölcsi fajsúlyának: aki megjegyezte, hogy a zsidóság túlzott érvényesülése gyakran nem magasabb intelligenciát, csak tekintet nélkülibb könyököt és vastagabb arcbőrt jelent: aki analizálni merte azokat a káros tulajdonságokat, melyeket az évszázados gettó fejlesztett ki a zsidóságban: aki utalni bátorkodott arra, hogy idegen uzsorásoknak beözönlő csapatai mily veszedelmesek az egyszerű falusi kultúrákra nézve: aki kritizálni merészelte a budapesti metropolisz zsidó intellektuel szellemi életének számos ízléstelenségét és ripők amoralizmusát: az ilyen ember rögtön közveszélyes, durva, műveletlen antiszemitaként lett beállítva, akit az egész sajtó lehurrogott, sőt lehetetlenné tett. (Magyar kálvária - magyar föltámadás, 1989)
Miért tartsam éppen a zsidó bankokráciát sérthetetlennek, kímélendőnek?
A mindenkori Kácsor-kirekesztők vagy nem tudnak, vagy szólnak arról, hogy amikor Ady például a Korrobori című cikkében (1917) egyenesen leszögezte, hogy a kultúra és a továbbmenés tehát a Balkánfajták közé ékelt korcs-magyarság számára: a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság, óriási felháborodást keltett az érintettek körében, miként arról sem, hogy Erdély és a háború elvesztése, forradalmár barátai ígéretei hatására testileg-lelkileg összeomlott, ellenkezőleg, fő futtatói - amint Hetey megjegyzi -, Ignotus (Veigelsberg Hugo), Hatvany (Deutsch) Lajos, Révész (Rosenfeld) Béla úgy tüntették fel az őszirózsás forradalmat, mintha ez Ady Endre forradalma lett volna s mintha ő lett volna ennek vátesze, dalnoka, démona, sőt felbujtója is, holott a forradalom első napjaiban már köztudomású dolog volt, hogy Ady Endre magát ezzel a forradalommal nem azonosította. Testvéröccse, Ady Lajos pedig arra emlékeztet, hogy nem hallgatja el, mint mások, az igazságot és tárgyilagosan ezeket állapítja meg: Bizonyos, hogy amikor a Pogány Józsefek fokozatos térnyerését látta, ismételten hangoztatta az azóta sokat idézett mondást: Ez nem az én forradalmam. A forradalommal szemben való állásfoglalását egyébként elsősorban erdélyi patrióta volta determinálta. Ebből a szemszögből ítélte meg és ítélte el az októberi forradalom azon tényeit, amelyek, érzése szerint, a történeti Magyarországra kimondott halálos ítéletnek végrehajtását csak könnyebbé és teljesebbé fogják tenni.
Maga Révész (Rosenfeld) Béla elismerte ugyanakkor, hogy a Tisza-gyilkosság fátumos borzongással megdöbbentette, a forradalom merénylőit felelőtlen őrülteknek nevezte, nyugtalanul figyelte a kommunisták szereplését, és Ady Lajos életrajzi adataiból pedig megállapítható, hogy Ady Endrét a forradalmi politika abszolute nem érdekelte, a forradalmi kormány minisztereiről az volt a véleménye, hogy mindannyian a hónuk alatt hordozzák a fejüket s ismételten mondogatta: nem látok, nem várok semmi jót és nem bírok tovább Pesten maradni.
Hetey megvallja, hogy Ady az orosz-lengyel zsidóságnak Magyarországra való özönlését és a zsidóságnak a gazdasági téren való nagymérvű érvényesülését nagy aggodalommal nézte. Ezt az álláspontot sokszor nyíltan is hangoztatta. Úgy érezte, hogy neki ehhez joga van. Mint életében minden félig-meddig antiszemita ízű megmozdulásának, úgy ilyen kinyilatkoztatásainak is kárát vallotta. Állásfoglalását sok helyen érzékenyen vették s őt fakultatív antiszemitizmussal és sovinizmussal vádolták meg. Ady Lajos szerint keserűen, csalódottan mondogatta akkoriban: mi jogon vetnek sovinizmust szememre olyanok, akik az orosz-lengyel zsidóság kérdését nem tudják magyar, hanem csak általános emberinek nevezett zsidó szempontból elbírálni? S miért ne legyen jogom a magam fajtájának individuális vonásait megvédeni egy olyan nagymérvű beolvadástól, amely már keveredés s amely keveredés a magyarság karaktervonásait nemcsak elmossa, nemcsak megmásítja, hanem általános emberi szempontból is alacsonyabb rangúvá teszi? Miért tartsam éppen a zsidó bankokráciát s a zsidó merkantilokráciát egyedül sérthetetlennek, kímélendőnek? Ady Lajos szerint Ady Endre féltréfásan, félkomolyan sokszor használta a zsidó áfium kifejezést:, magyarnak és patriótának tudta magát, akinek szemében az egyetemes zsidóság sorsa csak másodrendű a maga fajtájának sorsa, jövője és céljai mellett s akinek szemében a magyarsághoz fűzött sorsú zsidóság is csak abból a szempontból fontos: nyer-e vele a magyarság vagy veszít. Tehetség dolgában a maga fajának vindikálta az elsőséget. Boros hangulataiban nem egyszer hallottam tőle mondogatni: Ötven év óta a magyar zsidóság előtt korlátlan volt minden szabad pályán az előretörés, a verseny lehetősége s mégis: legnagyobb poétájuk Kiss József lett, legnagyobb festőjük Fényes Adolf, legnagyobb írójuk Molnár Ferenc, akik valóban mind-mind kvalitásos emberek, de nem az igazán nagyok közül volt.
Nem bizony, és erre döbbent rá kurucos kifakadással már 1907-ben egyik, alig idézett versében (Én nem vagyok magyar?):
Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó szájúaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?
Megöl a disznófejű Nagyúr
Ugyanez a felismerés szülte látomásos lírájának gyöngyszemei közül a Harc a Nagyúrral-t, amelyben anélkül, hogy nevesítette volna őket, ha nem is olyan határozottan, mint a Margita élni akarban, mégis végig róluk vallott, a bélyeges seregről:
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
Nézd meg, ki vagyok - (súgtam neki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
- Add az aranyod, aranyod.
Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.
- A te szívedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szívem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.
- Az én yachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.
Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.
Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.
És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.
Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.
Be fogja piszkítani az egész országot. Veszedelmes fráter!
A mindenkori történelemhamisítók által félrevezetettek figyelmébe ajánljuk ezúttal a disznófejű Nagyúrak közül egykori magántanítványára, Kohn (Kun) Bélára vonatkozó, Herczeg Géza páratlan kortörténeti krónikája megörökítette vallomását (Kun Béla. Történelmi grimasz, 1929):
Súlyos betegségében Ady Endrének is fülébe jutott, hogy Kun Béla, az egykori magántanítvány, akinek ő valaha Kolozsvárott privátleckéket adott, visszatért a hadifogságból, és hogy egyre nagyobb jelentőségre jut, de elmondták neki azt is, hogy Kun Béla sohasem mulasztja el a vele való intim barátsággal kérkedni. A nagy költő sokat jelentő mosollyal, megvetéssel teljes szánakozással a hangjában reflektált az ilyen hírekre, majd egyszer nagyobb társaság előtt egy időben, amikor még senki sem sejtette volna, hogy mi lesz még Kun Bélából, egy próféta jós tehetségével figyelmeztette az érdeklődőket:
Vigyázzatok, nagyon vigyázzatok, ez egy nagyon veszedelmes fráter, ez még nagyon nagy csúfságot fog elkövetni. Ha nem vigyáztok rá, ugyanazt csinálja az egész országgal, amit egykor kisdiák korában a tanárjával csinált. Vigyázzatok a disznóra! Alig tíz éves volt, talán első gimnazista, valami miatt megharagudott az osztályfőnökére, talán beírták az osztálykönyvbe, furcsa módon bosszulta meg magát. Kora reggel bement az osztályba és - odarondított a katedra alá. Vigyázzatok rá, mert ha nem vigyáztok rá, azt fogja csinálni az egész országgal, amit egykor a katedrával csinált. Be fogja piszkítani az egész országot. Veszedelmes fráter!
Senki se hitte el, senki se fogta fel a jóslatnak az igazi komolyságát, senki se képzelte el, hogy Ady Endre szavai milyen rövid idő alatt és milyen végzetesen valóra fognak válni.
Nem a mindenkori gyűlöletbohócok, hanem értő-érző olvasók figyelmét hívjuk fel ismételten arra, hogy Ady Endre egy világnézeti-stílusművészeti ellentétek között vergődő eredendő költői tehetség, akinek világában a nemzeti-keresztény eszméknek hol az elfogadása, hol az irántuk való vágy, hol pedig egyenesen nyílt tagadása egyaránt felbukkan, ezért hatalmas, önfegyelemmel kevésbé párosult kifejező ereje a legellentétesebb értékeléseket szülte mindmáig: amíg egykor Tormay Cécile a nemzet daloló sírásójának nevezte, akinek azonban nemzete idővel meg fog bocsátani, addig Szentmihályi Szabó Péter szerint a magyar Ady óta idióta, így igazságai többnyire kínzó sorskérdéseink inkább művészi tökélyű felvetéséből, mintsem megválaszolásából állnak, és leginkább a magyar lét szorongásainak, töprengéseinek, lángolásainak kifejezései, különös tekintettel a seregesen senkik, vagyis a Németh László szerinti híg magyaroknak nevezettekre (Sorskérdéseink,1989), a mindenkire, csak a maga magyarságára nem gyanakvók, a kelet-európai élet iránt közömbös agy érzéketlen asszimiláltak elleni, elsősorban erkölcsi-szellemi küzdelemre.
Minderről persze Kácsor Zsolt makkabeusai mitsem tudnak, nekünk azonban Ady megmarad bolyukat megbolygató prófétának.
http://hunhir.info/?pid=hirek&id=44428 |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: karaktervonásait, összeborzonganak, kirendeltségekbe, konzervativizmus, kitessékelésénél, regényalakjainak, legellentétesebb, gyűlöletbohócnak, tulajdonságokat, sérthetetlennek, ízléstelenségét, antiszemitizmus, szolidaritással, antiszemitaként, állásfoglalását, osztályfőnökére, gyűlöletbohócok, stílusművészeti, vérkeveredéstől, félrevezetettek, elpusztulhatnék, megmozdulásának, elrendeltetését, gyermekkedvvel, beleordíthatja, megváltoztatva, mulatóhelyekre, minisztereiről, osztálykönyvbe, figyelmeztette, privátleckéket, sorskérdéseink, szorongásainak, töprengéseinek, magántanítvány, magyarkodóknak, zsidó bolyt, buta historizálás, hőzöngő kuruckodás, múlt meghamisítása, sötét nacionalizmus, politikai konzervativizmus, világi hatalmasságok, szociális problémák, külső látszatot, övék volt, zsidó templom, zsidó kolléga, nagyváradi kávéházból, beléje kapaszkodó, keresztény újságban, országra szabadult, Válasz Kácsor Zsolt, Tompó László, Kácsor Zsolt, Hetey Zotán, Szabó Dezső, Farkas Miklós, Gyöngyi Oszkár, Györgyi Oszkár, Menj Tirolba, Veigelsberg Hugo, Pogány Józsefek, Maga Révész, Kiss József, Fényes Adolf, Molnár Ferenc, Herczeg Géza, Tormay Cécile, Szentmihályi Szabó Péter, Németh László,
|
|
Offline
